Focit sokféleképpen lehet nézni. Más szemmel látja a szurkoló, a néző, a játékos, az edző és a sportújságíró. De vajon a magyar állambiztonság emberei mit láttak, és főleg mit kerestek a stadionokban, a lelátókon, a játékosok öltözőiben, a klubházakban, a kádereknek fenntartott kormánypáholyokban? Miért fordított akkora figyelmet a focira és a focistákra a mindenkori hatalom, Rákosiék, majd Kádárék? Miként kezelték és mire használták a rezsim vezetői a labdarúgókat? Hogyan kaphatta vissza a mindig is ellenséges elemek gyűjtőhelyének tekintett FTC mégis régi nevét és színeit?
A Büntetőterület a fociról szól – de nem csak arról. A szerző a futballt mint nagy tömegekre ható társadalmi és kulturális jelenséget vizsgálja, amelyet a szocialista rendszer irányítói, a legfelsőbb állami és pártvezetés mindig is komoly veszélyforrásnak tekintettek. Egy meccsen könnyen elszabadultak az indulatok, amelyek aztán ragályosnak bizonyulhattak. Ezért is utalták a politikai rendőrség hatáskörébe a klubok játékosainak és szurkolóinak ellenőrzését. Ám a hatalom birtokosai azt is tudták, milyen fontos szerepet játszanak a sporteredmények a rendszer elfogadottságában, hogy az angol-magyar 3:6-nál mi sem népszerűsítheti jobban a szocializmust.
Takács Tibor könyve a foci szemszögéből rajzolja meg az 1945 és 1990 közti magyar valóság képét különleges dokumentumok, párttitkári feljegyzések, ügynökjelentések, nyomozati jegyzőkönyvek, titkosszolgálati tisztek beszámolói alapján. A játék és az együttszurkolás örömét azonban ezek sem vehették el – a virsli íze, a rossz, de mégis jó mustáré, a sör keserű büdöse megmaradt.
