Vonnegut újabb édesbús, keserves remekműve az egykor öröknek vélt polgári értékrendet gyászolja. A cím a kamaszkorú gyilkos, Rudy Waltz gúnyneve. Vaktában kilőtt töltényével egyszerre két életet is kiolt. Rudy anyjával házuk radioaktív kandallópárkánya végez, az ohiói Midland City összes élőlényével pedig neutronbomba. Viszont szerepel a könyvben egy örök álmából felébresztett pilóta. Szimbolikus figura. Az ejtőernyő nélküli madárember küldetése, hogy kísértsen az immár lakatlan, ámde épen maradt városban.
Rudy bűntől bűnhődésig kalauzolja az Olvasót lelki békéje felé vezető, göröngyös útján. A ma már klasszikus abszurd egyszerre profetikus példázat és intés: tisztességesnek kell maradnunk akkor is, amikor a feladat teljességgel lehetetlennek tűnik.
Egyetlen rab volt odafent, egy fekete asszony, nem városbeli, akit egy távolsági buszról szállítottak le, mert megverte a fehér buszsofőrt. Az asszony lentről, a Dél mélyéről jött, s ő ismertetett meg azzal a gondolattal, hogy születéskor kinyílik egy kukucskálónyílás, és ha becsukódik, az a halál.
Ahonnan jött, ott mindennapos lehetett ez a gondolat. … Megkérdezte, mit keres a börtönben egy ilyen szép ruhás fehér fiú. Azt mondtam, baleset történt, miközben a puskát tisztogattam. Ki tudja, hogyan, elsült, és valahol messze megölt egy asszonyt. Magamban már kezdtem kidolgozni a védekezésemet, ha egyszer apának esze ágában sem volt ilyesmi.
– Ó, Uramisten – mondta az asszony –, hát becsuktál egy kukucskálólikat? Cudar érzés lehet.
