„A remény, hogy a barátja, a nagyon jó barátja, régi játszótársa, akivel együtt nevetett, lehet, hogy életben van. Talán mégsem halt meg. De hiszen látta, ott volt azon a szörnyű napon, meghalt. Érzi az arcán az esőcseppeket, látja a fényt, ami az autó felől jön, a meleget, a szagokat.
A meleg, a fény nem a naptól van. Nem a parkot szegélyező fák vagy virágok illatát érzi. Az égő kocsi roncsából származó szagokat. Hiszen ott volt, egyedül ő élte túl, mindenki más, akit valaha szeretett, meghalt, örökre elment. És lám. Az apja él, itt van mellette. Igaz, kicsit megváltozott, az évek meggyötörték, megkínozták, de él, itt van vele. Látta, órákon át beszélgettek.
Lehetséges lenne? S a régi jó barátja, akivel annyit játszott, akit annyira szeretett, ő is életben lenne? Túlélhette valami módon a balesetet?
Ha megváltozott, ha az évek során más lett, akkor is a régi barátja, Annabelle. Franket ebben a pillanatban semmi és senki nem érdekli, kizárólag egyre tud csak koncentrálni, Annabelle-re.”
